— Larissa, miért nem csinálsz húsgombócot? Hiányzik a…
Felnézett a csészéjéből, és egyenesen a szemébe nézett. Nem mosolygott. Nem sóhajtott. Egyszerűen csak annyit mondott nyugodtan, de határozottan:
— Kérdezd meg anyádat, sütne-e neked egy kis fasírtot, elvégre pénzt adtál neki a szanatóriumra. Talán még egy serpenyője is van ott, ki tudja?
Dima felemelt kézzel állt, mintha a szavai arcon vágták volna. Próbált mosolyogni, viccelni, de Lari komoly maradt. Komolyabb, mint valaha.
– Lari, gyerünk… Ne haragudj. Ez az én anyám… Nem volt pénze, rossz állapotban volt…
– Hogy állunk, Dima? Hogy vagyok? Mi van akkor, ha minden megkeresett centünk eltűnik valahol, és az álmaink beteljesületlenek maradnak? Még mindig arra gondol, hogy „talán egyszer”?
– Egyszerűen nem tudtam nemet mondani neki. Ő az anyám…
— És az anyám egyben az anyám is. De tudod, a különbség az, hogy a férjem nem hív fel minden reggel, hogy emlékeztessen a bűntudatomra.
Másrészt az ügyfele gyakrabban fogja meg a kezét, mint a behajtó. És tudod mit? Belefáradtam abba, hogy a családomban a második választás legyen. Mert az lettem, Dima. Ideiglenes megoldás.
Felállt az asztaltól, és elkezdte takarítani az üres poharakat. Mozdulatai nyugodtak és gépiesek voltak. Dima némán figyelte, mint egy fiú, aki belekapott a befőttesüvegbe.
– És… tényleg az anyukádnak küldted az összes pénzt?
– Igen. Háromszáztizenkétezer. Azt mondta, hogy a tengerpartra akar menni. Szóval kifizettem a jegyét. A szállás az árban benne van. Ő is megérdemli, nem?
— De… mi lesz velünk?
– Mi? A többit a szokásos módon intézzük. Vagy talán ezúttal megtudod, milyen üres kézzel maradni, mert valaki másnak „nagyobb szüksége van rájuk”.
Csend volt. Csak a régi hűtőszekrény zúgott halkan a háttérben. Dima lassan leült egy székre, és a fejét a kezébe hajtotta.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fáj…
– Te sem akartál erre gondolni. Könnyebb volt becsuknia a szemét, és azt mondani: „Ó, Lari megnyugszik, megértő.”
De tudod mit? Már nem tudok megnyugodni. Belefáradtam, hogy engedékeny legyek.
Hosszú szünet után Dima felállt és feléje indult. A hangja lágyabb lett.
– Bocsáss meg… hibáztam. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarom elpusztítani azt, amink van…
Lari nem haraggal, hanem fáradtan nézett rá.
– Akkor bizonyítsd be nekem. Nem virággal. Nem szavakkal. A cselekvéseken keresztül. Ha legközelebb anyukád felhív és pénzt kér, bátran mondj nemet. Vagy legalábbis „nem most”.
– Igazad van…
– És még valami. Mától közösen megbeszéljük a pénzügyeinket. Nincs több egyoldalú döntés. Mi egy csapat vagyunk. Vagy semmik vagyunk.
Dima bólintott. Tudta, hogy ha ismét csalódást okoz neki, Lari nem fog tovább várni. Szerette őt, de a szerelem önmagában nem helyettesítette a tiszteletet és az egyensúlyt.
Másnap Dima eladta drága biciklijét, amely két évig használtan állt a mosdóban. A megszerzett pénzből vett Larisának egy új elektromos tűzhelyet és egy turmixgépet.
Bevásárlószatyrokkal és egy rövid cetlivel tért haza:
„Az álmainkért. Megérdemled.”
Larisa ránézett, és hosszú idő óta először mosolygott.
– Úgy látom, kezded érteni…
— Még mindig nyaralni szeretne?
— Ha marad valami a részletek kiosztása után, akkor igen. De tudod… a legjobb ünnepek az otthoni békével és csenddel kezdődnek.
És aznap este nem volt húsgombóc. De volt benne sült krumpli, nevetés és egy régi füzet sarkára írt tervek.
Dima hosszú idő óta először nem várt az anyja hívására. Elnémította a telefonját. Megfogta a felesége kezét. És csendben maradt. De ez a csend más volt. Tele volt ígéretekkel.
